Szirénekkel alvó

Ott álltam a tó partján és figyeltem, ahogyan a szél az apró hullámokat kergeti a part felé. A közeli hegyek mögött vihar készülődött, és ez a kis jelenség a lábaim előtt apró előjáték volt csupán. A víz kezdte felvenni az egyre elsötétülő ég színét, mint egy rossz kistestvér, aki huncutul utánozza bátyja minden mozdulatát. Tudtam, hogy hamarosan beljeb kell húzódnom, de valami megragadta a tekintenem a távolban. Valahol a tó közepén valami megcsillant; ilyen messziről lehetetlen volt kivenni, mi az, talán csak egy hal, talán valamilyen hulladék. Mégsem bírtam levenni róla a tekintetem.
A szél most már erősebben fújt. Belekapott a hajamba és a szoknyámba. Sietnem kellett volna hazafelé, mert félő volt, hogy a vihar bevágja az ajtókat és az ablakokat, és a gyerekek is odakint játszottak. Szépen sorjában végiggondoltam, mit és hogyan teszek majd, amikor visszaérek, a kezem szinte már nyúlt is a kilincs után. És mégis, ott álltam, lecövekelt lábakkal és efyre csak a tavat bámultam. Illetve azt a valamit, ami a tó közepén felbukkant.
Belemerítettem csupasz lábamat a vízbe. Átkozottul hideg volt. De őrült késztetést éreztem arra, hogy tovább menjek, egyenesen a valami felé.
Emlékszem, hallottam valamit a hátam mögül. Illetve, talán a hegyek felől jött, pontosan nem tudom. Mintha mindent bekerített volna. Nem tudtam megállapítani, miféle hang, erőssége a suttogásnál is gyengébb volt. Gyenge, de határozott.
Erre...
Hirtelen megráztam a fejem. Pislogtam néhányat, hogy meggyőződjek róla, nem képzelődöm. Már térdig álltam a vízben. Az égbolt feketéllett, a csillogás középen pedig még inkább felerősödött. Eső illatát éreztem, és még valamiét, amit azelőtt sosem. Talán nem is illat volt, hanem valamiféle olyan inger, amelyről az ember nem tudja megmagyarázni, mijével érzi, egyszerűen csak érzi.
Gyere.
Nem utasítás volt, de nem is kérés. Én hallgattam rá. Már lassan a mellkasomat is ellepte a tó jeges ölelése. Mégis haladtam tovább.
Nem igazán értettem, mi történik. Csak azt tudtam, hogy el kell jutnom a tó közepéhez. Rendíthetetlenül igyekeztem minél közelebb és közelebb kerülni a csillogáshoz, de mintha nem is én, hanem valaki más irányította volna a testemet. A következő pillanatban észrevettem, hogy kezeim és lábaim, ugyan hevesen, de rendszert alkotva mozognak előre-hátra, jobb-balra, és én egyre gyorsabban szelem a vizet.
Úsztam.
Ezzel csak egy probléma volt.
Sosem tudtam úszni.
Gyerekkoromban sem tudtam, és későbbi éveim során sem merészkedtem fél méternél mélyebb vízbe. Rettegtem a gondolattól, hogy belemerüljek valamibe, aminek nem látni, hol az alja, és azt sem miféle lények lappangnak benne, és várnak a tökéletes pillanatra, hogy egyszer csak lerántsanak a sötét mélységbe. Talán túl nagy volt a képzelőerőm.
Később persze bebizonyosodott, hogy nem tévedtem akkorát.
Tehát úsztam. Egyenesen és megállíthatatlanul haladtam előre, valami felé, amiről magam sem tudtam micsoda, mégis meg voltam győződve arról, hogy csakis valami szép és jó dolog lehet.
Ha tudtam volna, hogy aznap meghalok, nem tettem volna mindent. Bár, talán mégis. Ha nem kellett volna visszajönnöm.
A következő pillanatokat nehéz lenne leírnom. Így is, nagy fejtörést okozott, hogy idáig hitelesen és pontosan vessem papírra, mi is történt, és hogyan éltem át. Először is el kell fogadnunk a tényt, hogy van, amit nem érthetünk meg. Hogy vannak dolgok, amikre nincs reális magyarázat. Ezeket el kell fogadnunk, és nem vitatnunk őket.
Sokan bolondnak tartottak az után a nap után. Ami már csak azért nevetséges, mert nem mondtam nekik semmi. Semmit az égvilágon arról, amit láttam. Mégis őrültnek tartottak. Mi lett volna még akkor, ha részletesen beszámoltam volna mindarról, ami történt? Vittek volna egyenesen a diliházba? Meglehet. A többség nehezen fogadja el, ha feltűnik valaki, aki alapjaiban rengeti meg a világról alkotott képét.
Már olyan közel jártam a fényhez, hogy hunyorognom kellett, annyira vakító volt. Vizes hajam az arcomhoz tapadt, reszkettem a fejem búbjától a taplamig, és már az erőm is kezdett elhagyni. De még mindig nem álltam meg. Így visszagondolva sem tudnám megmondani, miféle energia vonzott oda. De hívott, éreztem, és én eleget tettem a kérésének.
Hetvenhat éves vagyok, mikor ezeket a sorokat írom. Ez az emlék, amelyről fel kell tépnem az évek által rárakódott rétegeket, sajog a bőröm alatt. Emlék, de mégis valóság. Elhagytam, de mégis ott volt velem minden egyes nap. Elmerültem benne, ahogy a habokban, és hagytam, hogy magával vigyen egy nagyon messzi helyre.
Az után a nap után soha többé nem mentem a tó közelébe. A hétvégi házat bérbe adtuk, mi pedig délebbre költöztünk. Pedig vágytam rá, istenem, mennyire vágytam. De ott voltak a lányaim. Ők alkották az egyetlen vékony szálat, amely összekötött a másik világgal. Azt mondják, egy kirekesztettnek elég nehéz különbséget tennie képzelet és valóság között. Kirekesztett. Egy közeli ismerősünk nevezett így el, ami amolyan önjelölt lélekgyógyító volt. Azt mondta, látja, hogy elvesztem két világ, a képzelt és a valós között, és nem tudok szabadulni a börtönömből. Ez nem volt igaz. Hiszen én tudtam, melyikre vágyom, és azt is, hogy az nem volt képzelt.
Amikor már ott voltam előtte, világossá volt, hogy a fény nem pusztán valami apró csillogás; erősebb volt, mint a Nap sugarai. És az is nyilvánvaló volt, hogy az előttem lebegő alakból származott.
Eleinte valami testetlen masszának tűnt, de határozottan mozgott. Közelített, távolodott. Csalogatott. Én pedig hagytam neki. Nem tudnám megmondani, hogy azzal életem legrosszabb vagy legjobb döntését hoztam-e meg.
Két kar vált ki a masszából. Felfelé fordított tenyérrel nyújtózott felém. Nem tűnt fenyegetőnek, és a fényessége már egyébként is megbabonázott. Lágy hangját is ismét hallani véltem. Már nem szavakat mormogott halkan, hanem dallamosan beszélt - illetve énekelt, de valamilyen különös nyelven, melyből nem értettem semmit. Olyan csodálatos, és földöntúli muzsika volt, amelyhez hasonlót soha tobbé nem hallottam.
Az idegen ujjait hívogatóan mozgatni kezdte, és kissé lejjebb merült a vízben. Én pedig vakmerően, mely tulajdonság egyébként a legkevésbé sem volt jellemző rám, kezeimet az övébe helyezetem. Melegnek és puhának tetszett, pedig vizes volt.
A következő dolog, amit éreztem, egy nagy rántás volt, de nem a karomnál, hanem valahol a mellkasom környékén. Kimerült testembe újra erő költözött, és egyetlen lendülettel alámerültem a titokzatos jövevénnyel a mélybe. A fenti világ fénye még jó pár méterig követett bennünket, és meg-megcsillant a lény különös, pikkelyekkel borított alsótestén...

Kedvesem, gondolom, úgy hitted, most majd mindenre fényt derítesz, minden titokról lehull a lepel, mindent feltárok előted. Sajnos, csalódást kell, hogy okozzak. Vannak dolgok, amelyek csak addig őrzik meg szépségüket, míg kevesen gyönyörködnek bennük.
Azért írtam korábban, hogy azon a napon, negyven évvel ezelőtt, meghaltam, mert miután visszajöttem, határozottan nem ugyanaz az ember voltam. Belül valami eltört, és rosszul rakták össze. Jobb lett volna, ha örökké törött marad.
Ez a baj a csodákkal és a varázslatokkal. Ha átélsz egyet, már nem akarsz többé visszatérni a régi életedbe.

*

Kelly a szöveg végéhez ért, de érezte, a történet még koránt sem fejeződött be. Ott csüngött egy apró fonál az utolsó betű sarkában, és könyörgött, hogy folytassák még. A nő azt várta, a szöveg választ ad majd a kérdéseire, nem csak a sajátjaira, hanem azokra is, amelyek generációkon át kísérték a családját. Furcsa mód azonban, nemhogy válaszokat nem kapott, de újabb kérdések hada lepte el a fejét.
Felnézett a papírból, egyenesen nagyanyja szemébe. A ráncok mélyén megülő tekintet a távolba meredt, céltalan bolyongott a messzeségben, és nem talált haza, mint a madár, amely elfelejti, hová építette fészkét. Kevéske ősz haját összekuszálta a tavaszi szellő. Kissé szétnyílt ajkai kiszáradtak a friss levegőn, orrlyukai nagyra tágultak, ahogyan mélyet szippantott. Rég nem érezte már ezt az illatot. Öreg kezei a szék kartámláin nyugodtak, de állandóan remegtek. Immár ötven éve, megállás nélkül. Paplanba bugyolálták, mert gyönge teste már egy megfázással sem tudta volna felvenni a harcot.
Kelly végignézett rajta; meg akarta érinteni a homlokát, nem-e lázas, még egy takarót hozni a vékony lábaira, vagy megitatni vele egy bögre, forró teát. De képtelen volt megmoccanni. Csak nézte az aszzonyt, figyelte mellkasát, ahogyan az utolsó lélegzetvételeiért küzdött, ahogy teste meg-megingott még ültében is. Szánta őt, teljes szívéből, de leginkább a szeme világától keseredett el, mely szüntelen egy pontra meredt, egyszerre volt üres és csillogó, mint aki tudatttalanjába zárkózott az idők végezetéig. Kelly szeretett volna mondani neki valamit, de szavai süket fülekre találtak volna.
A nagyanyja, Eleonora, 1964 júniusában tűnt el az észak-írországi Northportban, ahol a nyarat töltötte a családjával. Férje, Robert és gyermekei hozzászoktak, hogy sokat sétált az erdőben és a tó könryékén, és gyakran csak vacsorára tért haza. Aznap azonban késő este sem érkezett meg. Értesítették a rendőrséget, a kapitányság kirendelte embereit a könryék, szakképzett búvárokat pedig a tó átkutatására. Semmit sem találtak.
Két héttel később, éppen azelőtt egy nappal, hogy Eleonorát hivatalosan elhunyttá nyilvánították volna, egy kutyájukat sétáltató pár lett figyelmes partra vetett testére. Megállapították, hogy még életben van, és értesítették a mentőket. Eleonorát kórházba szállították. Mivel felismerték a nőt a hírekből, az orvosok rögtön tudták, kit kell értesíteniük. Robert hanyatt-homlok sietett a kórházba. Hálát adott az égnek azon a napon, és az azt követő minden napon, hogy felesége előkerült.
A részleteket azonban továbbra is homály fedte. Nem tudták, merre lehetett, mi történt vele, hogyan került a vízbe. Robert nem faggatta kérdésekkel a nejét. Azt várta, hogy az asszony magától elmondja, amikor készen áll rá. De Eleonora soha nem hozta fel ezt a témát, és másról sem nagyon beszélt. Robert vásárolt egy ingatlant Dublinban, és odaköltöztek. Úgy vélte, a környezetváltozás jót tesz majd a feleségének. A költözéssel azonban semmi sem változott. Eleonora magába fordult, kedvtelen lett, és csak a lányaival játszott nagy ritkán. Pár alkalommal Robert úgy vélte, hogy a nő magában beszél, és megpróbálta kivenni a szavait, de mintha valamilyen teljesen idegen nyelven beszélt volna.
Évekkel később, mikor a lányok már férjhez mentek és gyermekeket szültek, Robert észrevette, hogy Eleonora mindig a kis szobájában kuksol, ahol azelőtt sokat festett, zongorázott énekelt. Ezúttal írt. Rengeteget. És énekelt is, ám az inkább érthetetlen motyogásnak hallatszott.
Kelly mindezt a szüleitől, és a nagyapjától tudta meg, alig pár évvel ezelőtt. Ő gyermekkorától kezdve abban a közömbös hitben ált, hogy nagynyja csak egy szenilis vénasszny, aki nem fogadja szívélyes mosollyal, mint a nagymamák többsége.
Meglepte, amiket ebben a levélben és a naplójában olvasott. Sőt, mi több, ledöbbentette. Önmagáról ugyan nem írt sokat, csak ezt az alig két oldalt. Annál többet írt viszont varázslatos világokról, tündérekről, vízi manókról. Ezek önmagukban aranyos meséknek tűnhettek, ezzel az úgynevezett vallomással karöltve azonban igen elgondolkodtatták Kellyt.
Egy megboldogult elme vallomásai, gondolta magában cinikusan. Aztán elszégyellte magát érte.
Kétségbe ejtette ez a bizonytalanság. Fogalma sem volt, mi késztette Eleonorát arra, hogy leírjon egy ilyen képtelen történetet. Volt bármi alapja ennek az egésznek? Talán, gondolta, nagyanyja elméje már akkoriban romlani kezdett. Egyszerűen csak valamilyen baleset érte, melyet ő, visszaemlékezve, csodálatos kalandként írt le.
Az írásokat Kelly apja találta meg. Azt mondta, csak egy bolond gondolatai, nem kell velük foglalkozni. Mégis... az egész teljesen ellentmondásban állt azzal, hogy Eleonora egy sérült ember volt. Az írása, bár nem egészen világos, de letisztult volt, a gondolatai közvetlenek. Ha valóban gond volt az elméjével, hogy volt képes megfogalmazni egy ilyen valószerűtlen, de értelmes szöveget?
Eleonora válla megrándult. Kelly észrevette, hogy egy apró nyálcsík húzódik a szája szélén. Gyorsan letörölte.
- Nagyi - suttogta neki.
Ám asz asszony nem hallotta. Kellyt megőrjítette ez a helyzet.
- Nagyi, mi ez az egész, amit itt leírtál? - kérdezett rá kerekperec. Bár nem mintha hitte volna, hogy egyenes választ is kap.
Újra belenézett az írásba. Egy-egy mondat megragadta a tekintetét, és igazán elgondolkodtatta, de valójában nem tűnt másnak, mint egy érdekes történetnek.
Egy történet, amelynek nem volt vége.
Megfordította a lapot, és akkor észrevett egy aprócska rajzot a papír bal alsó sarkában. Egy halat ábrázolt.
Aztán jibban megnézte. Nem hal volt. Hanem sellő. Nem volt pontos rajz, inkább valami gyors krikszkraksz, de pontosan kivehető volt az uszonya, az emberi kezei, és a hosszúkás arca.
- Mm.
- Tessék? - fordult a nagyanyja felé Kelly. Az asszony tekintete most ide-oda vándorolt a papír és őközte. Nagyokat nyögött, sóhajtozott, mintha valamit próbált volna kipréselni magából. Méghozzá szavajat. Beszélni próbált. Beszélni akart.
- Vé...
Kelly közelebb húzta hozzá a székét. A Nap időközbem előbukkant a ház melletti fenyők mögül, ahogyan egyre nyugatabbra húzódott, fénye megvilágította a verandát, ahol ültek.
- Vég... - nyögte Eleonora.
Unokája értetlenül nézett rá.
- Mi... minek van vége, nagymama? - kérdezte, majd gyengéden, de határozottan megszorította a kezét.
Az asszony oldalra billentette fejét. Nagyokat pislogott, és úgy tűnt, egy kis időre a madár visszatért fészkébe.
Egyik kezét a mellkasára helyezte, remegve tapogatta meg azt, majd a nyakát, végül a füle tövét is megfogta.
- Végre... velük alhatok...
Azzal elnémult. Kezei elernyedtek és lehullottak a teste mellé. Szemei fennakadtak, és tovább fürkészték a végtelent, amelyben valamikor elveszett.